Francis Fukuyama

Élete

Yosihiro Francis Fukuyama (filozófus, politikai közgazdász, író) 1952. október 27-én született az Egyesült Államok-beli Chicagóban. A Cornell egyetemen klasszika-filológiát tanult, a Harvard Egyetemen szerzett PhD fokozatot politikatudományból. A Cornelli Egyetemen eltöltött évek alatt kapcsolatba került a Telluride Assosiation nevű, fiataloknak képzési programokat szervező non-profit szervezettel, ahonnan olyan neves értelmiségiek kerültek ki, mint például a Nobel-díjas fizikus, Steven Weinberg vagy a külpolitikai és védelmi szakértő, Paul Wolfovitz. Jelenleg a nemzetközi politikai gazdaságtan professzora és a Nemzetközi Fejlesztési Program igazgatója a John Hopkins Egyetem Haladó Nemzetközi Tanulmányok Paul H. Nitze Intézetében. 2005 augusztusában más prominens gondolkodókkal együtt részt vett a „The American Interest” című negyedéves magazin megalapításában, mely az Egyesült Államok külpolitikájáról, világban elfoglalt szerepéről, helyzetéről szóló írásoknak ad otthont. A híres filozófus hobbija egyébként a fotózás, ezenkívül rajong a klasszikus bútorokért, melyeket ő maga készít el. Feleségét Laura Holmgrennek hívják, három gyermekük van.

Fukuyamát korábban neokonzervatívnak tekintették, aki támogatta az amerikai erőfeszítéseket az iraki diktátor, Szaddam Husszein eltávolítására, később azonban eltávolodott az amerikai neokonzervatív irányzattól, amely szerinte túlságosan erőszakossá és militaristává vált. Nem támogatta a 2003-as iraki beavatkozást sem. Szerinte Bush sok súlyos hibát követett el: Amerika túlreagálta a radikális iszlám fenyegetést, az ún. jótékony hegemónia erőltetésével negatív reakciókat váltott ki, mely növelte az országgal szembeni ellenszenvet. Szerinte a Bush adminisztráció rosszul ítélte meg az Irakban kialakult helyzetet, ahol irreális eszközökkel próbálta megteremteni a békét. Amerika több pénzt költ a hadseregre, mint az összes többi ország összesen, de Irak megmutatta, hogy mindennek van határa, így a hatékonyságnak is. Ehelyett inkább a gazdasági és politikai fejlődésre kellene a hangsúlyt fektetni, így jobban meg lehetne érteni, mi is történik a Föld más országaiban. Egy 2006-os esszében, mely a New York Times magazinban jelent meg, a neokonzervativizmust a leninizmushoz hasonlította: „A leninizmus bolsevik verziója maga volt a tragédia, mely aztán komédiaként tért vissza az Egyesült Államokban.”

Bizonyára bárkinek, aki kicsit is ismeri Fukuyama nevét, azonnal a sokat kritizált „történelem vége” tézis villan az agyába. Fukuyama ezzel kapcsolatos esszéje a The National Interest amerikai folyóirat 1989. évi tavaszi számában jelent meg. A cikk nagyon rövid időn belül világhírűvé tette őt, s világszerte rendkívül széleskörű vitát váltott ki. A tanulmány megírásakor Fukuyama még az amerikai külügyminisztériumban dolgozott, közel-keleti, majd európai politikai-katonai kérdésekkel foglalkozott, később azonban a Rand Corporation kutatója lett, és sokmillió dolláros szerződést kötött arra, hogy 16 oldalas tanulmányát kiindulópontként felhasználva könyvet írjon nézeteiről. Így született meg A történelem vége és az utolsó ember (The End of History and The Last Man) című alkotás, mely eredetileg 1992-ben jelent meg, a magyar fordítás pedig 1994-ben látott napvilágot.

Hanyatlás – és végelmélet

A tanulmány példátlanul sok kritikát váltott ki – pozitívat és negatívat egyaránt. Fukuyama tézise önmagában is meglehetősen provokáló volt a kor híres társadalomfilozófusai és politikai gondolkodói számára, nem is beszélve arról, hogy az Egyesült Államokban a 80-as évek végén a Paul Kennedy nevével fémjelezett hanyatláselmélet volt az uralkodó. A hanyatlás – és a végelmélet mibenlétéről Samuel P. Huntington írt a Nincs kiút című tanulmányában. Szerinte a kettő szöges ellentétben áll egymással. Míg a hanyatláselmélet múltorientált, a történelem tanulmányozásából gyökerezik és a „Vesztésre állunk!” jelmondattal a pesszimista elméletek táborát erősíti, addig a végelmélet jövőorientált, alapvetően filozófiai elmélkedésekből táplálkozik és az optimista „Győztünk” felkiáltással borzolja a borúlátóbbak kedélyeit. A hanyatláselmélet tettre sarkall és figyelmeztet a hanyatlás visszafordítására, ezzel szemben a végelmélet problémamentes kényelmet sugall. Huntington szerint a végelmélet legnagyobb hibája, hogy túlhangsúlyozza a történelem kiszámíthatóságát, és ésszerű emberekkel számol: valóban ésszerű lenne elkerülni a háborúkat és a gazdasági jólétre összpontosítani, csakhogy az emberi természet nem mindig ilyen: „Reménykedni a történelem végében – emberi dolog. Várni rá, hogy be is következzen – irreális.” Huntington véleménye szerint a végelmélet három formában jelentkezett:

1. A hidegháború vége

George Kennan „a Szovjetuniót most már egyszerűen egy másik nagyhatalomnak kell tekinteni, ugyanolyannak, mint a többi nagyhatalmat” kijelentésével úgy gondolta, vége a hidegháborúnak, Huntington azonban erősen megkérdőjelezi mindezt. Még ha igaz is, ettől a nemzetek közti katonai, politikai, gazdasági, technológiai és ideológiai rivalizálás még nem fog megszűnni, sőt a nemzetközi életben nő az instabilitás, kiszámíthatatlanság és erőszak, mely pontot tehet a „hosszú béke” korszakának végére. Míg Fukuyama szerint „nem indulhatunk ki abból, hogy a szovjetek visszatérnek a múlt rossz szokásaihoz”, Huntington úgy véli, hogy „ugyanígy nem indulhatunk ki abból sem, hogy nem térnek vissza”.

2. A háborúk időszakának vége

A végelmélet második formája szerint a demokráciák terjedése csökkenti a háborús konfliktusok kialakulását, hiszen a demokrácia természetében megtalálható a kompromisszumra való törekvés és a tárgyalásos hajlam. Huntington, a demokratizálódási hullámok elméletének kidolgozója azonban úgy véli, hogy bár növekszik e rendszerek száma, de szabálytalanul, hisz nagy a visszaesés esélye. „…lehet, hogy a demokratikus államok közti béke külső, véletlen tényezők, és nem a demokrácia függvénye” – írja, a 19. századi demokratikus államok közti nagy földrajzi távolságot hozva fel példának. Kritizálja John Mueller „Elmúlt az ítélet napja” című művét, mely a háború elavultságáról szól. Mueller szerint a háború ma már nem kifizetődő, és a fejlettség és civilizáció növekedésével párhuzamosan a békére való hajlam is erősebb lesz az egyes országok esetében. Huntington ezzel szemben úgy gondolja, a béke önkorlátozó is lehet, hiszen nem egyszer előfordult már, hogy két békésebb ország rárontott egy harmadikra, illetve szegényebb, agresszívabb államok lerohantak náluk gazdagabb, ám kevésbé erőszakos társadalmakat.

3. A történelem vége

A végelmélet legradikálisabb változata Francis Fukuyama „A történelem vége” című tanulmányában mutatta meg magát a nyilvánosság előtt. A továbbiakban rátérünk ennek bemutatására, a későbbiekben pedig Huntington ezzel kapcsolatos bírálatát is bemutatjuk.

Francis Fukuyama: A történelem vége?

Fukuyama magabiztosan jelenti ki a nyugati liberális demokrácia egyértelmű diadalát, mellyel szemben minden életképes alternatíva teljesen kimerült. „Amit most megélünk, talán nem a hidegháború vége vagy a háború utáni történelem bizonyos szakaszának a lezárulása, hanem a történelemnek mint olyannak a vége: vagyis az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja, valamint a nyugati liberális demokráciának mint végső kormányzati formának az általános bevezetése” – írja. Átveszi Georg Wilhelm Friedrich Hegel dialektikus történelemfelfogását, mely szerint a történelemnek kezdete, közepe és vége is van abban a tekintetben, miszerint az emberiség fejlődése az alacsonyabb rendű tudati formáktól fejlődik a magasabb rendűek felé, ezek a fokozatok pedig konkrét társadalmi formáknak felelnek meg (törzsi, rabszolgatartó, teokratikus, egalitárius-demokratikus). A történelem egy abszolút csúcspont felé tör, melyben diadalt arat egy végleges társadalmi és államforma. Hegel már 1806-ban proklamálta a történelem végét, amikor Napóleon jénai csatában aratott győzelmét a francia forradalom eszményeire, a szabadságra és egyenlőségre épülő állam térhódításaként értelmezte. Bár 1806 után még sok teendő állt a liberális demokrácia előtt (pl. választójog-kiterjesztés, rabszolgaság megszüntetése), de alapvetői elveit már nem lehet tovább javítani. A 20. század világháborúinak, forradalmainak következményei is hozzájárultak ezen elvek térben való továbbterjesztéséhez. De miért is ért véget tulajdonképpen a történelem?

Hegel interpretációjában a történelmet ellentétek hajtják előre, melyek az emberi tudat területén jelentkeznek, az eszmék birodalmában. Az ideológia fogalmát tágan értelmezi, nemcsak a politikai, hanem kulturális, vallási, társadalmi töltetű értékek komplexumát érti alatta. A tudati és az anyagi világ egyszerre hat egymásra, s hosszú távon a tudati világ meghatározza az anyagi világot. Az ideológiák viszik előre a történelmet, ám a történelem Hegel és Fukuyama szerint is véget ért abban az értelemben, hogy az emberiség eszmei fejlődése a francia és amerikai forradalom eseményei következtében lezárult, elméleti igazsága nem javítható tovább. A liberalizmus győzelme a szellem és a tudat tekintetében következett be, ám a valóságos, anyagi világban még nem teljes. Mégis, hosszú távon az eszme fogja meghatározni az anyagi világot. Természetesen az anyagi világ is hat az eszmei dimenzióra, például képes befolyásolni egy adott tudatforma életképességét. A liberális gazdaságok bősége, a változatos fogyasztói kultúra fenntartja és táplálja a liberalizmus erejét a politikai szférában: „A fogyasztási kultúra iránti vágy, amelyet jórészt Japán keltett fel, Ázsia-szerte döntő szerepet játszott a gazdasági liberalizmus felépítésében és kiterjesztésében, és ezzel a politikai liberalizmus elterjesztésében is.”

A liberalizmus a 20. században két hatalmas ellenféllel szembesült: a kommunizmussal és a fasizmussal. A fasizmus Fukuyama szerint nemcsak azért veszített, mert a II. világháború elsöpörte: sokan támogatták, amíg úgy tűnt, van jövője, ám kiderült, eredménytelen és önromboló természetű. A kommunizmus már keményebb ellenfélnek bizonyult: míg Marx a liberális társadalom ellentmondását a tőke és a munka ellentmondásaként jelölte meg, az osztálykérdést a nyugati világban valójában sikeresen megoldották. A kommunizmus vonzóereje ezért igencsak megcsappant, ezt bizonyítja a szerző szerint fontos európai kommunista pártok csökkenő taglétszáma, illetve a piac mellett fellépő konzervatív pártok választási győzelmei a világ számos országában. A Szovjetunióban a szovjet elit már nem hisz a marxizmus-leninizmus doktrínájában, s bár az új elvek önmagukban véve még nem jelentenek igazi liberalizmust, mégis a liberalizmus az összekötő szál közöttük. A szocializmus nemhogy nincs fölényben a Nyugattal szemben, hanem egy óriási kudarc, s Fukuyama szerint Gorbacsov fellépése megadta a jogot az embereknek, hogy mindezt kimondják. „A történelem végén nem is szükséges, hogy minden társadalom sikeres liberális társadalom legyen, hanem csupán annyi kell, hogy feladják az emberi társadalom más, magasabb rendű formáinak képviseletére formált ideológiai igényüket.” A szerző szerint a vallás és a nacionalizmus sem értékelhetőek potenciális vetélytársakként, mivel az általuk kreált konfliktusok és problémák többnyire kezelhetők egy jól működő liberális társadalom keretein belül.

Fukuyama úgy véli, hogy a világ történelem utáni és a történelemben megrekedt államokra osztható fel (utóbbiakhoz sorolja a harmadik világ országainak nagy részét, s a Szovjetunió is válaszút előtt áll: vagy rálép a liberális demokrácia felé vezető rögös útra, vagy begubózik és megreked a történelemben). A jövőben a nemzetközi konfliktusok továbbra sem fognak megszűnni, a történelemben bennragadt államok, illetve ezek és a történelem végére ért államok közt ugyanis még valószínűleg lesznek összetűzések. A terrorizmus és a nemzeti felszabadító háborúk továbbra is nagy szerepet játszanak majd a nemzetközi kapcsolatokban. Fukuyama a történelem végét „szomorú időnek nevezi”, melynek középpontjában a gazdasági számítás, a környezeti és technikai problémákon való vég nélküli fáradozás, a fogyasztói igények kielégítése áll majd.

 Bírálatok és kritikák

Fukuyama tanulmánya ominózus vitát váltott ki a társadalomfilozófusok, politikai gondolkodók, híres professzorok és szakértők körében. Alig találunk olyan neves személyiséget, aki ne szólalt volna meg a cikk kapcsán. Az alábbiakban bemutatunk ezek közül néhányat. 

Irving Kristol: Most már mi vagyunk az ellenség, nem ők…

Nyilvánvaló, hogy Kristol fogalmazta meg az egyik legélesebb bírálatot a történelem végével kapcsolatban. A The National Interest főszerkesztője Fukuyamáról való véleményét nem rejtette véka alá, sőt nyíltan leszögezte: „Egy szavát sem hiszem el, de briliáns elemzését nem könnyű elvetni vagy megcáfolni.” Az esszé kezdő sorai a következőképpen hangzanak: „Örömmel üdvözlöm Washintonban G. W. F. Hegelt. Bizonyára hozzájárul majd a hely szellemi színvonalának emeléséhez.” Kristol szerint Hegel után a politikai és filozófiai gondolkodás is alapvetőin újhegeliánus jelleget öltött. Hegel úgy gondolta, a történelem immanens célja, a történelem vége a modern alkotmányos állam és a liberális berendezkedés, ám e beteljesedés pusztán elméleti jellegű, s rengeteg munkát igényel, míg végre a való világban is megtestesülhet. Erre Fukuyama felháborító módon közli, hogy munkánk tulajdonképpen befejeződött.

Kristol szerint ideje lenne már megszabadulni a hegeli érzésvilágtól, és vissza kellene térni Arisztotelészhez: minden államforma instabil, átmeneti, s az az elkerülhetetlen sors vár rá, hogy egyszer majd elbukik. „Nem tudom elhinni, hogy a „jövő hulláma vagyunk, és nem pusztán egy időleges hegemónia birtoklói” – fejti ki véleményét Kristol. Bár a 20. század nagy felkelései a liberalizmus ellen elbuktak, attól forrásuk még él. Az amerikai demokrácia is rengeteg problémával küszködik, s ez az óriási problématömeg előbb-utóbb szétfeszíti a rendszert eddig összetartó erőket (pl. közösség és spiritualitás utáni vágy, bizalmatlanság, a technológia irányvonala, stb.). A hidegháború megnyerésének következménye is csak annyi lett, hogy „most már mi vagyunk az ellenség, és nem ők…” 

  Vajda Mihály: A világtörténelem vége, avagy a posztmodern kezdete

Vajda kétségbe vonja Fukuyama kijelentését, miszerint ma már nincsenek az ember életében olyan ellentmondások, melyeket a liberalizmus ne tudna megoldani, hiszen ez nem jelenti azt, hogy holnap sem lesznek. Úgy véli, Fukuyama elgondolása a liberálistól eltérő társadalomszerveződések gyakorlati ellehetetlenülésére épül. Rámutat arra, hogy bár Fukuyama elismeri a kultúrák különbözőségét, a gyakorlatban nemigen számol más kultúrákkal. Bár az iszlám kultúrát megemlíti, nem foglalkozik Afrika, Ázsia és Dél-Amerika társadalmaival: ezek egyelőre nem fenyegetik a liberális demokráciát, de berkeikben a liberális demokrácia nem mondható sikeresnek. Itt főleg azok az országok érdekesek, ahol már kísérletet tettek a liberalizmus bevezetésére, ám az mégsem tudta átalakítani a tradíciókat és a társadalmat.

Vajda pontosítja Fukuyama tézisét: valójában az európai történelem végéről van szó (ez alatt az európai típusú társadalmakat érti), az európaiságban benne rejlő dinamikus tendenciáknak legjobban megfelelő társadalomszerveződési keretek kialakulásáról. Minden, ami modern, megszilárdul, és belépünk a posztmodern korszakba, s e modernitás fő szervezeti keretei az európai tradíció körein belül nem kérdőjeleződnek meg.

Csakhogy az európai szellemiség területén is jelen vannak ún. nem európai elemek, melyeknek integrálhatósága a liberális demokráciába nagyon csekély. Az sem valószínű, hogy más civilizációk mind képesek lennének átvenni az európai szerveződési kereteket, ahogy azt bizonyos kelet-ázsiai civilizációk tették, ugyanis ehhez alapvető karaktervonásokat kellene megsemmisíteni. „Nem állíthatom, hogy az európain kívül nem képes más tradícióra ráépülni, de nem képes bármelyikre” – írja Vajda. Ennek ellenére nem zárja ki, hogy a fejlett világ egyszer majd nekifog előbb saját nem-Európája, majd az egész világ „európásításának”, s a végén tényleg befejezi a történelmet – erőszakkal. Az európai típusú individuum eleve erőszakos természetű, s ilyen szempontból a liberalizmus ideális az európai kultúra számára, hiszen a hatalommegosztás elvéből indul ki, nem pedig a hatalom megszüntetéséből.

Vajda őszintén reméli, hogy a történelem vége nem lesz szomorú, s ha a nagyvárosi élet okozta feszültségeket, az ökológiai és egyéb problémákat sikerülne megoldani, akár meg is pihenhetne kicsit a történelem. Végül Fukuyamának a művészet és filozófia jövőjéről való elképzelésére csak ennyit mond: „Miért ne léphetne a feszültség teremtette művészet és filozófia helyére valami, amit pusztán a játékos kedv vagy a titkokat megoldani sohasem képes kíváncsiság teremt?”

Samuel P. Huntington: Nincs kiút

Huntington a történelem vége kijelentést túlságosan általánosítónak, provokatívnak és drámainak tartja. Szerinte Fukuyamának rengeteg tévedése van, ezek pontokba szedve a következők:

1, Fukuyama téved a háborús konfliktusokat illetően: a kisebb egységek közti háborúk valószínűsége csökken, a nagyobb egységek közt azonban megnő a fegyveres konfliktusok esélye. Például az Európai Közösség megszüntetheti a francia-német összetűzés lehetőségét, de ettől még maga az Európai Közösség háborúzhat mással.

2, Nem helyes a kommunizmus bukásából a liberalizmus győzelmére következtetni, sem pedig arra, hogy az ideológia eltűnik, ugyanis fordulatok mindig bekövetkezhetnek, nincs kizárva, hogy új ideológiák tűnjenek fel. A kommunizmus jelenleg hullámvölgyben van, azonban elsietett lenne azt gondolni, hogy végleg eltűnt volna a színről.

3, A liberalizmus elfogadottsága nem zárja ki azt a tényt, miszerint a liberalizmuson belül léteznek konfliktusok. Márpedig egy ideológia egyes verziói közötti harc sokszor hevesebb lehet, mint teljesen eltérő ideológiák követői küzdelem. A 16. századi Európában a kereszténység általánosan elfogadott volt, azonban a protestánsok és katolikusok közt súlyos nézeteltérések voltak.

4, Egy ideológia győzelme nem zárja ki új ideológiák felbukkanását.

5, Huntington megkérdőjelezi, valóban győzött-e a liberális demokrácia. A harmadik világot illetően egyetért Fukuyamával, s végül meglepő gondolatokat tár elénk: „Fukuyama tézise nem a marxizmus eltűntét, hanem annak szívósságát tükrözi: képe a történelem végéről Marxtól származik, mert univerzális homogén államról beszél, mely minden ellentmondást felold, minden eszmei szükségletet kielégít.” Marx a kommunizmust tartotta a legjobb megoldásnak a történelem feladványára, és Huntington szerint Fukuyama is ugyanígy gondolkodik: „A marxista ideológia él és kitűnően érzi magát a marxista ideológiát cáfolni kívánó Fukuyama érveiben.”

 Francis Fukuyama: Válasz bírálóimnak

Fukuyama természetesen nem hagyta – nem is hagyhatta – szó nélkül az őt ért kritikákat. Aki véletlenül azt hinné, hogy összeroskadt a bírálatok súlya alatt, téved: már az elején leszögezi, hogy „az elméletemmel szemben felhozott kifogások egyike sem rendített meg, azok az érvek pedig, amelyek megrendíthettek volna, el sem hangzottak.” Igaz, azt is elismeri, hogy egy-két kérdést illetően ő nem fogalmazott elég világosan. A bírálatokat olvasva arra következtetett, hogy nem a liberalizmus mai helyzetét illetően sikerült egyedülállóan egyetemes konszenzust kialakítania, hanem abban mutatkozik egyetértés, hogy a történelem nem ért véget. Fukuyama úgy érzi, nagyon sokan félreértették mondanivalóját, s a félremagyarázások, elsiklások és egyéb tévedések többsége többek között abból fakadt, hogy sokan el sem olvasták az eredeti tanulmányt, csak annak kivonatát, recenzióját nézték meg. Felsorolja és kifejti a leggyakoribb félreértéseket.

A fő probléma az volt, hogy sokan nem értették meg, milyen értelemben használja Hegel a történelem fogalmát. A történelem vége nem a földi világ történéseinek végét jelenti, hanem bizonyos eszmei elvekről való emberi gondolkodás lezárulását. Marx egész életében azt akarta bizonyítani, hogy Hegel téved: nem a történelem végének lehetőségét akarta cáfolni, hanem azt, hogy a történelemnek már vége is van. Fukuyama szerint Marx kísérlete egy 150 éves kitérő volt.

A másik félreértés az volt, hogy A történelem vége? című írást sokan igyekeztek összefüggésbe hozni a Bush-kormányzat politikájával, márpedig a liberalizmus helytállósága nem korlátozható a Bush-kormányzat hivatali idejére. Fukuyama világosan leszögezi, hogy esszéjében a liberális demokrácia győzelmét, az ideológia és eszme hatását az anyagi világra egyfajta tendenciaként jelezte, nem pedig pofonegyszerű, automatikus, azonnal végbemenő igazságként. Ez egy hosszadalmas folyamat, mely több generáció életére kiterjed, akár több száz évig is eltarthat, és valószínűleg lesznek benne kudarcok és visszaesések is. A nagy ideológiák az első világtól a harmadik világ felé haladva terjednek, és nem fordítva, s ez a mozgás sem történhet egyik pillanatról a másikra.  A bírálók többsége a modern liberalizmus számos vetélytársát nevezte meg. A legáltalánosabb kritika az volt, hogy Fukuyama túl korán leírta a kommunizmust, ő azonban nem hisz a teljes konzervatív visszarendeződés lehetőségében. Miközben Gorbacsov a glasznoszty és a reformok segítségével igyekszik elérni politikai céljait, lassan aláássa a tekintélyt, a politikai erők fölötti hatalom kicsúszik a kezéből, főleg a tagköztársaságok esetében. Fukuyama úgy véli, még ha egy új konzervatív vezetős félre is tolja Gorbacsovot, a párt erkölcsi tekintélyét már nem lehet visszaállítani, és a tartós gazdasági problémákat sem lehet megoldani a régen bevált módszerekkel.

Fukuyama válaszában az iszlámról mint másik lehetséges vetélytársról is kifejti véleményét: az iszlám fundamentalizmus nem egyszerűen a liberalizmus vetélytársa, hanem sok országban le is győzte a liberalizmust, de csak az iszlám világon belül. Csakhogy az iszlám sosem lesz egyetemes vallás, a fundamentalizmusnak csak az iszlám közösségeken belül van vonzereje. Egyedül annyiban veszélyezteti a liberalizmust, hogy országos és helyi szinten szembe kell nézni a nehezen asszimilálható iszlám csoportok problémájával (pl. Franciaország, NSZK). Fukuyama az iszlám és a liberális demokrácia közti harcot nem tekinti egyenlő erők küzdelmének, s a nacionalizmust és a fasizmust sem tartja olyan fontos tényezőknek, melyek veszélyeztethetnék az alaptendencia mozgásirányát.

A történelem vége és az utolsó ember

A történelem vége és az utolsó ember című könyv 1992-ben jelent meg az Egyesült Államokban, benne Fukuyama rendszerezi, továbbgöngyölíti és kifejti sokat vitatott nézeteit. Úgy véli, a liberális demokrácia azért lehet az emberiség ideológiai fejlődésének végpontja, a „történelem vége”, mert nem jellemzik olyan súlyos hiányosságok és ésszerűtlenségek, melyek a korábbi kormányformák összeomlásához vezettek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy stabil liberális rendszer tökéletesen problémamentes lenne és nincsenek benne sem anomáliák, sem komoly társadalmi problémák. Nyilvánvalóan vannak és lesznek is. Ennek az az oka, hogy a szabadság és egyenlőség elvét nem kielégítően alkalmazzák: önmagukban nem az elvek hibásak tehát, hanem a gyakorlati alkalmazásuk. Bár léteznek országok, melyek képtelenek stabil liberális demokráciává fejlődni, másokat pedig a visszaesés fenyeget, Fukuyama szerint a liberális demokrácia eszményét nem lehet meghaladni. Ebben Hegel és Marx is egyetértett, mindketten azt mondták, hogy a társadalmak fejlődéséi folyamata nem végtelen, s akkor ér el csúcspontjához, amikor az emberiség kialakít egy olyan társadalmi formációt, mely képes kielégíteni legmélyebb, legalapvetőbb vágyait. Hegel a történelem végét a liberális államban, Marx a kommunizmusban vélte felfedezni.

Fukuyama kijelenti, hogy a könyv nem a cikk felújított, bővített kiadása, nem a bírálókkal való vita folytatása. Helyette arra a kérdésre keresi benne a választ, hogy érdemes-e a 20. század végén ismét egy logikus, összefüggő, irányzatos Történelemről beszélni? Fukuyama igennel válaszol, méghozzá két okból: egyik a gazdasággal, másik az elismerésért való küzdelemmel függ össze. A bizonyítás nem könnyű, mert nagyon sokan bírálták a tézist, miszerint a történelem egy érthető, összefüggő folyamat lenne.

A gazdasági magyarázat nagyon egyszerű. A modern természettudomány segítségével igyekszik megmagyarázni a dolgokat: a technika döntő katonai előnyöket biztosít azoknak az országoknak, melyek rendelkeznek vele, másrészt egyforma lehetőséget nyújt, egyforma határokat szab a gazdaságnak, mivel segítségével korlátlanul szaporíthatók a javak, melyek által kielégíthetők az emberi vágyak, s ez a folyamat az, mely egyre egységesebbé teszi a társadalmakat, történelmi eredetüktől, kulturális örökségüktől eltekintve. Ezeket a társadalmakat a fogyasztói szálak terjedése egyre erősebben fűzi egymáshoz. Ennek a modern természettudományi logikának egyedül a kapitalizmus felel meg, a szocializmus alkalmatlannak bizonyult arra, hogy megvalósítsa a komplex posztindusztriális gazdaságot, melyben az információk és technikai újítások sokkal nagyobb szerepet kapnak.

A történelmet azonban nem lehet csak gazdaságilag értelmezni. Az igaz, hogy a világ legfejlettebb országai egyúttal a legsikeresebb demokráciák is, csakhogy nem létezik olyan gazdasági szükségszerűség, mely szerint az ipari fejlődés a politikai szabadságot is meghozza. Ezért Fukuyama visszanyúl Hegel „elismerésért való küzdelem” nevezetű történelemszemléletéhez, melynek lényege a következő: az embert az elismerés iránti vágy különbözteti meg az állattól, pontosabban az, hogy emberként ismerjék el. Elvont célok, magasabb rendű elvek kedvéért egyedül az ember képes legyűrni állati ösztöneit. A tét minden esetben a presztízs és a méltóság volt. A vágy, hogy ember voltát és méltóságát elismerjék, a történelem kezdetén a presztízsért vívott élethalálharcra késztette az emberiséget, így a társadalom két osztályra oszlott: urakra és rabszolgákra. Sajnos ez a viszony egyik fél elismerés iránti vágyát sem elégítette ki. A rabszolga nem számított embernek, míg az úr által kapott elismerés hiányos volt, mivel nem más urak ismerték el, hanem a rabszolgák, akiket nem tekintettek embernek. Ez volt az a belső ellentmondás, melyből további történelmi korszakok születtek.

A rabszolga a munka révén képes volt saját természetét és környezetét is átformálni, ezáltal kialakított egy magasabb rendű öntudatot, s kidolgozta a szabadság eszméjét. A szabadság elképzelései közül a kereszténységet emeli ki a szerző, mely kimondja, hogy Isten előtt minden ember egyenlő. A keresztény vallás szekularizációja az amerikai és a francia forradalom segítségével történt meg, a szabadság és egyenlőség keresztény eszméjét a liberális demokrácia valósította meg világunkban. Amikor az elismerés iránti vágy a francia és amerikai forradalom segítségével teljesült, véget ért a történelem, mivel a liberális demokrácia a korábbi úr-rabszolga viszonyt felváltotta az egyenlő elismeréssel: minden polgár elismeri mindenki más polgár voltát és emberi méltóságát, s ezt a méltóságot, különféle jogokat biztosítva maga az állam is elfogadja. Ezt a sóvárgást a társadalmi intézmények semmilyen más rendszere nem elégítheti ki jobban, ezért nincs mód a további történelmi haladásra. Az embereket tehát nem csak a vágy és az értelem mozgatja, hanem az elismerés iránti vágy (thümosz), mely elvárja, hogy az állam felnőttként kezelje polgárait, szabad egyéneket megillető autonómiát biztosítson nekik. A kommunizmusban az elismerés ezen formái fogyatékosak voltak, ezért váltja fel a kommunista rendszereket a liberális demokrácia.

Az elismerésért való küzdelem segítségével a nemzetközi politika természetét is könnyebben megérthetjük. Az úr-rabszolga viszony egy-egy társadalom szintjéről természetszerűleg átkerült az államok szintjére is, egész nemzetek küzdöttek az elismerésért. Fukuyama szerint a liberális demokrácia ezen a szinten is képes megszüntetni az úr-rabszolga viszonyt, ugyanis az irracionális vágyat, mely a többiekénél nagyobb elismerésre ösztökél, felváltja a racionális vággyal, mely csak annyit akar elérni: ismerjék el, hogy egyenlő a többiekkel. „Egy liberális demokráciákból álló világban sokkal kevesebb a háborúra való ösztönzés, mivel a nemzetek kölcsönösen elismerik egymás legitimitását” – írja. Bár sok problémával kell megküzdenie a jelenkori demokráciáknak, ezeknek egyike sem annyira súlyos, hogy esetleg a rendszer összeomlásához vezetnének. Ha a liberális demokrácia valóban képes mindenkinek egyenlő elismerést biztosítani, akkor több joga van a fennmaradásra és a stabilitásra, mint bármely más rendszernek. A liberális demokrácia jövője attól függ, valóban kielégítő-e ez az elismerés.

Még mindig a történelem végén vagyunk

A 2001. szept. 11-i eseményekkel kapcsolatban Fukuyama egy rövid esszét jelentetett meg a „The Wall Street Journal” októberi számában. A cím magáért beszél: még mindig úgy véli, a történelem végén vagyunk. Ennek ellenére többen is pont a szeptember 11-ei tragédiát próbálták meg felhasználni arra, hogy eltérítsék őt álláspontjától. Fukuyama szerint még mindig vannak olyan emberek, akik az általa használt történelem fogalmát összekutyulják a történésekkel. Felháborodik azon, hogy egyesek Huntington civilizációs összecsapás elméletét használták fel arra, hogy lejárassák a történelem vége tézist. A modernitásnak kulturális alapja van, s Fukuyama úgy véli, a modernitás intézményei nemcsak Nyugaton működhetnek, hanem vonzerővel bírnak más régiók számára is. Az iszlámban (főleg a fundamentalista iszlámban) azonban van valami, ami különösen agresszívvá és elutasítóvá teszi a muzulmán társadalmakat a modernitással szemben. Az iszlám világban van a legkevesebb demokratikus berendezkedésű állam (Fukuyama szerint Törökország az egyetlen).

A Föld legtöbb országa előtt nincs áthághatatlan kulturális akadály, mely ellehetetlenítené a nyugati stílusú modernitásra való áttérést, igaz, ez nem mindig egyszerű, hanem gyakran hosszú és fájdalmas út. Az iszlám az egyetlen olyan kulturális rendszer, mely olyan embereket termel ki (pl. Oszama bin Laden), akik teljes egészében visszautasítják a modernitást. A fő kérdés, hogy ezek az emberek mennyire képviselik a szélesebb muzulmán közösség véleményét. Erre sokan azt a választ adták, hogy a muzulmán közösségen belül csak kevesen szimpatizálnak a terroristákkal, és a többség elítéli a történteket. Ilyen módon elkerülhető, hogy a muzulmánok mint csoport elleni ellenszenv általános legyen. A baj Fukuyama szerint abban a rendkívül elterjedt Amerika-ellenességben, Amerika-gyűlöletben rejlik, mely egyre elterjedtebb a muzulmán közösségben (és nem feltétlenül csak abban): a tornyok összeomlása láttán kifejeződhetett a káröröm érzése, az, hogy az USA végre megkapta, amit megérdemelt. És ez a reakció nem csak a muzulmánok gyér kisebbségére jellemző. E gyűlölet gyökerei az amerikai politika alapját képező társadalom gyűlöletét jelentik. Sok kommentár úgy véli, ez a nyugati siker és a muzulmán csőd miatt érzett sértett haragból születik, ám Fukuyama leszögezi, hogy ez az Amerika-ellenes gyűlölet nem lesz követendő és megvalósítható program a muzulmán társadalmak számára. Továbbra is egy rendszer fog uralkodni a világpolitikában, mégpedig a liberális demokrácia, melynek a radikális iszlám nem lehet komoly vetélytársa.

Fukuyama nézetei ma

Lelassult történelem

Fukuyama beismeri, hogy annak idején rövidebbnek képzelte az átalakulási folyamatot a történelem vége kérdést illetően, ettől eltekintve a modernizációs folyamat halad tovább. Kína és India is aktívan halad előre ezen az úton. Utóbbiban nagyon sikeres a demokrácia intézményesülése, Kínában pedig azzal kísérleteznek, ki lehet-e alakítani modern, fejlett társadalmat demokratikus kormányzás nélkül. Fukuyama szerint a kínai képzettség és középosztály növekedésével a beleszólásra való igény is megnövekszik majd. A fő kérdés az, hogy az egyes országok különböző utakat választanak-e ugyanahhoz a végponthoz, az egységes modern civilizáció megteremtéséhez, vagy más-más irányba tartanak.

Az amerikaellenesség és a globalizáció témakörét illetően a következő a véleménye: „Ahol a globalizáció a legsikeresebb volt, ott a legkisebb az amerikaellenesség” – vallja Fukuyama, aki Indiát kifejezetten Amerika-barát országnak tartja, mivel ott a globalizáció működőképes. Azokban az országokban, ahol képtelenek kihasználni a globalizáció előnyeit (sokat várnak tőle, de az eredmények nem az elvárásoknak megfelelőek), nagy az amerikaellenesség. Az anti-amerikanizmus többek között a nemzetközi viszonyok egyenlőtlen eloszlásához is köthető. De az egész jelenség magának az amerikai külpolitikának is köszönhető. Fukuyama elárulja: nagyon csalódott az utóbbi 6-7 év amerikai külpolitikájában. Amerika túlreagálta a 2001. szeptember 11-i támadást, emiatt két háborút is elindított, melyek közül az afganisztáni még igazolható lehet, ám az iraki semmiképp. Ráadásul ez kompromittált más amerikai értékeket is (pl. amikor börtönökben történt visszaélések nyilvánosságra kerültek). Nem ért egyet azzal, hogy a Közel-Keleten meglevő kevés demokratikus berendezkedésű rendszer miatt szükség lett volna az amerikai jelenlétre. Sokan azt hitték, ha Szaddam Husszein eltűnik – ugyanúgy mint Ceausescu Romániában – akkor a rendszer egésze is eltűnik, helyét pedig a demokrácia veszi át. Akik ezt gondolták, nem értették meg, hogy Irak kulturálisan teljesen más jellegű berendezkedéssel bír, mint Kelet-Európa.

A modernizáció és a vallás kapcsolatáról is elhangzik néhány érdekes kijelentés. Az egész világon erősödik a vallás szerepe, főként a muzulmán országokban. Nem bizonyult igaznak az a korábbi feltevés, miszerint a modernizáció velejárója a társadalmi szekularizáció. A fő kérdés, hogy ez a folyamat képes-e aláásni a liberális demokráciákat, hiszen Nyugat-Európa egyik legnagyobb gondja a muzulmán kisebbségek integrálása. Amerikának könnyebb a helyzete, mert ott a bevándorlók többsége latin-amerikai, akik nem állnak ellent annyira az asszimilációnak, mint a muzulmánok. Fukuyama sikeresnek tartja az EU-bővítést, ám nem hisz abban, hogy ez általános recept lehetne az egész világon, és kialakulhatna egy nemzetek feletti világkormány. Ami pedig az USA és Európa szokatlanul kiéleződött ellentéteit illeti, főként a nyugat-európaiakra igaz, hogy másként értékelik a jóléti rendszert, komolyabban veszik a társadalmi szolidaritást, nem szeretik az amerikai stílusú kapitalizmust, másképp vélekednek a nemzetközi kapcsolatokról és a katonai potenciálok felhasználásáról. Ez nem civilizációs törés, hanem a különböző tapasztalatokból ered.

Az Egyesült Államok hatalma sem tart örökké

Fukuyama 2007-ben a budapesti Ybl Klubban is tartott előadást, melynek keretében a bizalomról és világ jövőjéről beszélt. Az előadás után interjút is készítettek vele, melynek keretében készségesen válaszolt a kérdésekre. Állítása szerint hisz a nyugati értékrend tartós fennmaradásában, még ha a vezető szerepet nem is nyugati ország fogja betölteni, hanem Kína, melyet demokratizálhatnak egyre gazdagodó polgárai.

Az Egyesült Államok hatalma Fukuyama szerint bizonyosan nem tart örökké, de a nyugati civilizáció, a piacgazdaság, demokratikus értékek még nagyon sokáig fennmaradnak, mert ezeket nem nyugati kultúrájú országok is magukévá tehetik. Tehát a nyugati értékrend hosszabb életű lesz, mint bármelyik nyugati ország. Arra a kérdésre, melyik ország jelenti a legnagyobb kihívást a nyugati világ számára, egyértelműen Kína a válasza. 50 év múlva Kína nagyon erős hatalom lesz. Oroszország strukturális problémákkal küzd, csökken a lakosságszáma, jelenlegi gazdasági sikerei csak a felívelő nyersanyagáraknak köszönhetőek, ez viszont csak időleges állapot. India lehet globális játékos, de nem jelent veszélyt senkire (legalábbis egyelőre így tűnik). Ami pedig az iszlámot illeti, az iszlám radikálisok nem tartanak egyetlenegy országot sem ellenőrzésük alatt, kivéve talán Iránt), de az al-Kaidának nincs saját országa. Tehát hosszú távon a kínai kihívás lesz a legkeményebb, s mivel a kínai rendszer még nem stabil, elengedhetetlenül fejlődni fog, és politikailag is kénytelen lesz megnyílni. Az orosz társadalom fiataljai már a fogyasztói társadalomban nőnek fel, ezért Oroszország is európaisodni fog, de ez nagyon időigényes folyamat.

Amerika helyzete is szóba kerül. Fukuyama szerint az USA-nak nem tesz jót, hogy egyedüli szuperhatalomként létezik a világban. A hatalomkoncentráció nem egészséges a nemzetközi rendszerben. „Nem jó az Egyesült Államoknak egy olyan világban, ahol azt gondolhatja, majd mindenki elhiszi neki, hogy jót akar, és erejét felelősen veti latba.” – mondja Fukuyama, aki úgy véli, ha a hatalom egyenlőbben lett volna elosztva a világban, az iraki tévedést sem követték volna el. Kifejti, hogy nem szeretné alábecsülni a radikális iszlám fenyegetését, de az iszlám gyengesége pont abban áll, hogy senkit sem tud megszólítani, aki nem muzulmán. Ráadásul minden kultúra változik és fejlődik, ez igaz az iszlámra is. Természetesen az már kérdéses, hogy ez a fejlődés a nyugati világ szempontjából pozitív vagy negatív lesz-e. A belső fejlődés a muzulmánokon múlik, mi csak annyit tehetünk, hogy nem tesszük rosszabbá a dolgokat. Az interjú végén Fukuyama kijelenti, nem hisz a demokrácia erőszakos exportjában, helyette inkább puha eszközöket kellene alkalmaznia az Egyesült Államoknak, ugyanis a katonai beavatkozás nem a legjobb eszköz a rendszerváltásra.

Fukuyama is Obama mellett áll

Fukuyama a 2008-as amerikai elnökválasztást megelőzően kijelentette, hogy Obama mellett teszi le a voksát. „Barack Obamára szavazok novemberben, egy nagyon egyszerű okból kifolyólag. George W. Bush elnökségénél nehezebb katasztrofálisabbat elképzelni. Már az is elég rossz volt, hogy első ciklusa alatt elindított egy szükségtelen háborút és aláásta az Amerikai Egyesült Államok helyzetét az egész világon. Hivatali idejének fogyó napjaiban pedig az amerikai pénzügyi rendszer összeomlása felett elnököl, amelynek évekig tartó következményei lesznek” – nyilatkozta. A filozófus szerint John McCain az amerikai befolyás terjesztését leginkább a fegyveres erőszakra bízná. Úgy véli, Amerika az elmúlt években álomvilágban élt, s Obama a legalkalmasabb arra, hogy felrázza az országot. Szerinte Obama megmutatja a világnak Amerikának az eddigiektől eltérő, pozitív arcát. Az Egyesült Államok sok olyan dolgot elkövetett, melynek következtében elvesztette hitelét a világban, s az első szimbolikus gesztusok egyike, mely megfelelő irányba mozdíthatja el a dolgokat, a guantanamói fogolytábor felszámolása lesz.

Saját írás, no copy!